Új "rovatot" indítok, ahol a szülők kérdéseire igyekszem válaszolni.
Egy kedves anyuka tette fel ezt a kérdést nekem, bár ő nem szó szerint így fogalmazott. Abban a helyzetben, én azt értettem a kérdéséből, hogy arra szeretne választ kapni, mennyire elfogadható, ha szülőként nincs teljes ráhatásunk a gyerekünk tanulmányaira, nem tudjuk 100%-ig kontrollálni a teljesítményét, és mennyire kell egyáltalán nyomon követni, mit tanul, mennyit, hogyan, és ennek milyen látszata van.
Ez egy nagyon bonyolult kérdés, és sok minden bújik meg mögötte.
A kezdeteknél, az első években természetesen ott van a gyerkőc mögött a szülők és a tanító nénik vigyázó tekintete, próbálják terelgetni őt, hogyan és miként csinálja a feladatait, irányt mutatnak neki, majd egyre inkább elengedik a kezét, és végül egyedül kell helyt állnia a tanulással kapcsolatban (is).
De meddig kell kísérni az önállóság felé való menetelésben? Meddig tart a szülő kompetenciája?
Véleményem szerint az egyik legfontosabb, hogy tudjon önállóan dolgozni, olyan módszereket kitalálni saját magának, amivel az előrejutását tudja segíteni. A gyerekek nagyon leleményesek, ezért nagyon hatékonyak tudnak lenni abban, hogy új, klassz ötleteket találjanak, amelyekkel gyorsabban végeznek a tanulással.
Feltéve, hogy kellően motiváltak!
Szülőként nagyon sok szerepet kell magunkra öltenünk. Ha csak a gyerekünkkel kapcsolatosakat nézzük, lehetünk játszótársak, szigorú "őrmesterek", lelki elsősegély szolgálat, "lábtörlők", edzők, mentálhigiénés tanácsadók, és még sok-sok egyéb szerepkörben kell megcsillogtatni a tudásunkat! De a bőrünkből kibújni mi sem tudunk, bármilyen jelmez is van rajtunk, azalatt mégiscsak önmagunk vagyunk, és a saját határainknál fogva, azt tudjuk neki nyújtani, abban tudunk segíteni, amiben mi magunk is otthon vagyunk.
Tehát egy szülő nem mindig tud (és nem is feltétlenül kell) a motiváló szakember bőrébe bújni! Nincs ebben semmi különös, a gyerek számára ő az édesanyja, és az édesapja!
Anya az anya, nem a kémia tanárom. Apa az apa, nem a matek versenyre felkészítő faktos tanár.
Ezeket a szerepköröket nem a szülőknek kell betölteniük! Az ő feladatuk a gyermekük életében egészen más! Persze, segíteni, együtt haladni, bátorítani lehet, és kell is, de sokszor van egy szint, amikor azt érzi a szülő, hogy ez már meghaladja a képességeit. Ilyenkor keres egy szakembert, egy magántanárt, akinek ez a munkája. A gyerekkel a kívülálló szerepében tud együtt dolgozni, ezért sikeres az együttműködésük, mert nem keveredik egyéb, családon belüli szerepekkel.
Ugyanez érvényes a motivációra is. Van az úgy, hogy szülőként úgy érezzük, egyszerűen elakadtunk, nem tudjuk, hogyan lendítsük tovább gyerekünket a holtponton, vagy semmi ötletünk nincs arra, hogyan is kellene JÓL és ÉRHETŐEN megtanulni egy egész fejezetnyi biológia anyagot, akkor jó hírem van: ez teljesen normális!
Ha tehát úgy érezzük, nem boldogulunk a gyerekünkkel, ne csüggedjünk, hanem keressünk olyan tanulástechnikai szakembert, aki átsegíti a gyermeket ezeken a kérdéses időszakokon, segít megtalálni önmagát és lendületet ad neki. A gyermek adott képességeit felhasználva és tovább fejlesztve, konkrét technikákon keresztül jutnak előrébb a belső motiváció és siker felé vezető úton.
Hiszen a szülők legfontosabb feladata az érzelmi biztonság megteremtése a gyermekük számára. Az összes többi szerepre találunk szakembereket magunk körül! :-)